Fernand Braudel Center

http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm

74. sz. kommentár, 2001. október 1.

"A végeredmény nem több, mint bizonytalan"

A Kongresszus és a világ közvéleménye előtt Bush elnök az Egyesült Államok szándékát megerősítő beszédében azt mondta, hogy bár számos nehézségre van kilátás, “a végeredményben biztosak lehetünk”. Ez a világ legnagyobb hazugsága. Amennyiben lelkesítő szónoki fordulatnak szánta, úgy normálisnak mondható egy sarokba szorított nemzet vezetőjének a szájából. Ám ha ez Bushnak és legfőbb munkatársainak a megfontolt véleménye, úgy veszélyes tévedésről van szó.

Az első tisztázatlan kérdés, hogy Bush mit nevez végeredménynek. Gondolhat az al-Keida megsemmisítésére, ami lehetséges, ámbár szinte elképzelhetetlen. Gondolhat mindazon csoportok eltüntetésére vagy ártalmatlanná tételére, melyeket az Egyesült Államok “terroristának” minősít bárhol a világon, viszont ebben az esetben nagyon is kétes a siker. Gondolhat az amerikai nép és általában a világ hitének helyreállítására az Egyesült Államok katonai tehetségét illetően, ami pillanatnyilag ugyancsak bizonytalan eredménnyel kecsegtet. Végül gondolhat arra, hogy Amerika mint ország és mint üzleti vállalkozó egyaránt fenntartja érdekeltségeit, de ennek esélye is legfeljebb kétségesnek mondható.

Amikor végeredményről beszélünk, fontos, hogy szabjunk magunknak időkorlátokat. Hármat javaslok: hat hónap, öt év, ötven év. Bush szempontjából a hathónapos perspektíva a legígéretesebb. Gondoljuk csak át, mi mindent ért már el a szeptember 11-e óta eltelt rövid időszak alatt! Korábban a Bush-kormányzatot szinte minden kérdéssel kapcsolatban, igaz, eltérő mértékben, ellenzéki vélemények vették körül; a Kongresszusban a Demokrata Párt, az európai szövetségesek, Oroszország és Kína, az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai országok többségének kormányai és lakossága, valamint a "globalizáció-ellenes" mozgalmak világszerte. Ez a felsorolás impozáns, de a szeptember 11-ei támadás óta szinte minden ellenzékiség megszűnt vagy elnémult. A kongresszusi demokraták és az európai szövetségesek siettek a csapdába esett Amerika megsegítésére. Oroszország, Kína és az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai kormányok többsége is legalább részleges támogatásáról biztosította egy visszavágás esetén. A "globalizáció-ellenes" mozgalom elcsendesedett, és azt fontolgatja, vajon ne alakuljon-e át "békemozgalommá".

Természetesen nem Bush az egyetlen, akinek közvetlen politikai előnye származott a támadásból. Mivel az Egyesült Államok lázas igyekezettel próbál mindenkit mindenhol legalább minimális mértékben a maga oldalán felsorakoztatni, most diplomáciai fizetséget nyújt cserébe. És a többiek nem haboztak ezt meg is kérni, különösen azok, akik a "barátok” belső körén kívül esnek. A Kongresszusban a demokraták és a nyugat-európai szövetségesek még nem mertek követelésekkel előállni. De Oroszország, Kína, Pakisztán, Szudán, a különböző arab országok (és ki tudja, Powell még kinek tett ígéretet?) nem voltak ilyen szégyenlősek. És lehet, hogy a demokrata pártiak és a nyugat-európai szövetségesek is hamarosan csatlakozni fognak. Tehát eddig mindenki győzni látszik azok közül, akiket Osama bin Laden nemigen kedvel.

De a számla hat hónap múlva lesz esedékes. Addigra az USÁ-nak valamit tennie kell, méghozzá katonai értelemben. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk biztosan, és úgy tűnik, az amerikai kormány sem tudja. Ennek az az oka, mint sokszor elismerték, hogy nincs jó megoldás. Különleges ejtőernyős egységek afganisztáni villámbevetése Bin Laden ellen az 1980-as iráni kudarc megismétlődését kockáztatná, ami Carter sikertelen újraválasztásához vezetett. Afganisztán bombázásának, ami a legvalószínűbb lépés, többszörös korlátai vannak: kevés a reális célpont, nagy polgári veszteség várható, amit súlyosbít a Pakisztánba irányuló menekültáradat, politikai nyugtalanság üti fel fejét a muzulmán országokban, ezenkívül csekély az esélye, hogy a bombázás egyedül véget tud vetni a tálib fennhatóságnak Afganisztán központjában.

Az amerikai kormány néhány tagja Irakot akarja bombázni, ahol legalább reális célpontok találhatók. Csak az a baj, hogy Szaddám Husszein nem szövetségese Bin Ladennek, sokkal inkább jövőbeli célpontja. És Irak bombázása nemcsak Powell erőfeszítéseit tenné értelmetlenné a széleskörű koalíció létrehozására, hanem Amerikát újra az 1991-es dilemma elé állítaná: merje-e vállalni egy szárazföldi megszállás terheit?

És ha az Egyesült Államok el is határozza, hogy ezek közül a kétes kimenetelű lehetőségek közül melyiket választja, mi lesz azután? Ha katonailag vereséget szenved, az megerősíti Bin Laden kijelentését, miszerint az USA csak papírtigris. Azt mindannyian ismerjük, milyen ingataggá tudnak szövetségesek válni, ha egy nagyhatalom katonai gyengeségről tesz tanúbizonyságot. Ha nem konkrét hadműveletek futnak zátonyra, hanem egy elnyúló katonai konfliktus alakul ki, a következőkre lehet számítani: jelentős amerikai emberélet-veszteség (ez felidézi az USA összes belső vitáját a vietnami háborúban bekövetkezett eszkalációról); súlyos polgári veszteségek Afganisztánban (amiről a világ közvéleményének eszébe juthat, hogy igazságtalanul nagy ár azért a 7000 életért, ami a szeptember 11-ei támadás során elveszett); hatalmas politikai zűrzavar némely muzulmán országokban – Pakisztánban, Szaud-Arábiában, Indonéziában, Egyiptomban, Algériában, Libanonban, Palesztinában és talán másutt.

Semelyik sem volna nagyon örvendetes az amerikai kormány számára. Egyik napról a másikra óriási "békemozgalom" bontakozhat ki a világon. És George W. Bush Lyndon Johnsonhoz hasonlóan azt válaszolhatja, hogy ésszerűbb nem folytatni.

Az első belpolitikai természetű. Korábbi győzelme és hihetetlen választási sikere után mindössze 18 hónappal idősebb George Bush elbukott a választásokon, mert – mint abban az időben mondogatták – “az a hülye gazdaság mindennek az oka.” Épp ezen a héten a The Wall Street Journal, ami a gazdasági konzervativizmus reinkarnációja az Egyesült Államokban, mit írt? Hogy Paul O’Neill pénzügyminiszter szavahihetőségét kockáztatja, amikor rózsaszínű képet fest a gazdaság helyzetéről. Az nyilvánvaló, hogy számos amerikai tőkés már készül a várható pénzügyi viharokra. Az amerikai választópolgárok rendszerint feledékenyek, és amint vége az ünneplésnek, máris a pénztárcájukkal szavaznak. Aztán a részletekben keresik a gazdasági nehézségek magyarázatát.

No már most, ha ötéves távlatból nézzük, erősebb lesz-e a mainál az Egyesült Államok helyzete a világrendszeren belül? Kibírják-e napjaink geopolitikai szövetségei mint a globális politizálás megszervezésének megbízható alapegységei? Előfordulhat-e, hogy a “globalizáció-ellenes” mozgalom valami feszesebbé és sokkal militánsabbá alakul át? Ezek a kérdések nem ok nélkül vetődnek fel. De mindenek előtt: ne volna lehetséges, hogy a kaotikus körülmények egyre inkább egyetemleges normává, a biztonságérzet hiánya pedig még többünk számára napi szükségletté lép elő? És előfordulhat, hogy a világgazdaság nem kezd el vadul oszcillálni?

Bush elnök már idézett kongresszusi beszédében azt mondta: “Tudjuk, hogy Isten nem semleges.” Azt hiszem, Bush nem teológiai ismereteiről híres. Eddig azt hittem, hogy a nyugati világ három nagy vallása – a zsidó, a keresztény és az iszlám – a gonosz létezésének problematikáját ("Ha Isten mindenható, akkor miért engedi meg a gonoszt létezését?") abban a megállapításban oldotta fel, hogy Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg. Ám ha Isten nem semleges, akkor az embernek nincs szabad akarata. Ha viszont van, úgy Isten kizárólag semleges maradhat az emberek közötti konfliktusokban.

Immanuel Wallerstein

Copyright Immanuel Wallerstein. Minden jog fenntartva. Engedélyezett a szöveg internetes letöltése, elektronikus úton vagy e-mailben történő továbbítása, és nem kereskedelmi célú internetes site-okon való megjelenítése, amennyiben a szöveg érintetlen marad, és a copyrightot megfelelően feltüntetik. A szöveg idegen nyelvre való fordításához, nyomtatásban és/vagy más formában történő megjelenéséhez, beleértve a kereskedelmi internetes lapokat és kivonat megjelentetését, a szerző engedélye szükséges. Cím: iwaller@binghamton.edu; fax: 1-607-777-4315

Ezek a kéthetente kommentárok a világ mindenkori eseményeit hivatottak kísérni előretekintően, és nem a közvetlen, rövid távú hatások szempontjából.

Fernand Braudel Center Homepage