Fernand Braudel Center

http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm

75. sz. kommentár, 2001. október 15.

"Egy szuperhatalom dilemmái"

Bush elnök és kollégái bizonyára élénk vitát folytatnak arról, hogyan is válaszoljanak arra a sértésre, mely az Egyesült Államok hatalmi pozícióját és biztonságát érte a szeptember 11-i támadások révén. Az óvatos megbeszélések során valószínűleg aggodalmuknak is hangot adnak azok miatt a negatív következmények miatt, amiket az USA hivatalos reakcióinak többsége maga után vonhat.

Az első kérdés, hogy milyen széles is legyen az a “koalíció”, amelyet Amerika a “terrorellenes háborúhoz” létre kíván hozni. A világsajtó szerint az amerikai kormányban két meglehetősen eltérő nézet uralkodik tartósan. Az egyik csoport (A) széles koalíciót és “minimális programot” hirdet, a másik (B) a szűk koalíció és a tág körűen megfogalmazott célok híve. A sajtó alapján Colin Powell az A változat legjelesebb szószólója, míg Paul Wolfowitz, a Védelmi Minisztérium államtitkára a B változaté. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy George W. Bush, az alelnök Cheney és valószínűleg Rumsfeld védelmi miniszter az A oldalon áll, és ez szabja meg az ország politikai lépéseit.

Mit is jelent az A változat? Gyakorlatilag azt, hogy a világ minden államát rá kell bírni arra, hogy nyíltan támogassa a Bin Laden elleni hadjáratot. Ez persze nem nehéz, mivel Bin Laden és az al-Keida a világ szinte minden államának haragosa, kivéve a tálibokat. Legelőször is az USÁ-t gyűlölik, és vele együtt persze Izraelt is. De gyűlölik Oroszországot, Kínát, Szaud-Arábiát, Pakisztánt, Egyiptomot és Iránt is. Az iraki rendszert sem kedvelik. Nem csoda hát, ha mindezek az országok készséggel viszonozzák az "elismerést". A célt, tehát Bin Laden bíróság elé állítását fenntartás nélkül támogatják.

Az Egyesült Államok egyelőre nem zárta ki a B lehetőséget. Annyi vehető bizonyosra, hogy először az A kipróbálása mellett döntöttek. Bush elnök nyilatkozataiba óvatosan csempészi be azokat a mondatokat, melyek résnyire nyitva hagyják az utat a B változat előtt. De szóba jöhet még itt más is. Legyen a koalíció bár az elképzelhető legszélesebb, a katonai beavatkozás továbbra is csupán két országot érint: Amerikát és Angliát. Ez nem véletlen. Az Öböl-háború idején idősebb George Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke kérte az ENSZ felhatalmazását. És akkor Amerika rájött, hogy túl sok mindenkivel kell különféle ügyekben megállapodnia. Ezért azután, a koszovói beavatkozásnál Clinton elnök gondosan mellőzte az Egyesült Nemzetek Szervezetét és csak NATO-felhatalmazásért folyamodott. És kiderült, hogy még a NATO is túlontúl megköti az Egyesült Államok kezét – legalábbis ennek várakozásaihoz képest. Most, amikor a NATO felajánlotta a katonai segítséget, az USA visszautasította. Németország állítólag különösen fel van háborodva. Ez az eljárás viszont azt jelenti, hogy amennyiben az Egyesült Államok úgy dönt, hogy a B változat irányába mozdul el, ezt legelsősorban Tony Blairrel kell tisztáznia. (Újságírók szerint azonban lehet, hogy még Blairt sem lelkesíti a beavatkozás Irakra való kiterjesztésének gondolata.)

Miről is van szó voltaképpen? Mióta Bin Laden nyíltan megcsúfolta az amerikaiak katonai tehetségét, az USA ennek helyreállításáért küzd. Ez nemcsak a lakosság védelmének kérdését jelenti, hanem az amerikai szuperhatalom legyőzhetetlenségébe világszerte vetett hitet is. Vajon képes lesz-e az USA erre?

Az A változattal az a baj, hogy az Afganisztán elleni bombatámadások nem visznek túl sokra. A következő lépés feltehetően a különleges osztagok bevetése lesz. Bin Laden is tudja ezt, és valósággal alig várja. Meggyőződése, hogy Afganisztán győzte le a Szovjetuniót és döntötte meg a szovjet rendszert. Természetesen Amerika meg úgy tartja, hogy ő tette. Csakhogy Bin Laden nem így gondolja. Bin Laden egyértelműen azt reméli és arra is számít, hogy Amerika a szovjetek sorsára jut majd Afganisztánban, következésképp ő fogja “lebontani” az Egyesült

Államokat mint szuperhatalmat. Ez fantazmagóriának tűnhet, de a New York-i ikertornyok ledöntését is fantazmagóriának tartottuk mindössze két hónappal ezelőtt.

Bush, Rumsfeld és Blair újra és újra, már-már imamalom-szerűen azt ismételgeti, hogy ez a háború “hosszú” lesz, és ezalatt legkevesebb egy évet (vagy inkább kettőt, esetleg hármat?) értenek. Így “készítik fel” az amerikaiak és a világ közvéleményét arra, hogy azonnali győzelemre nincs lehetőség. A "hosszú” háborúban az a buktató, hogy éppen a hosszúsága hajtja Bin Laden malmára a vizet, kikezdi egy szuperhatalom alapjait. Ha a háború elnyúlik (és egyre több emberéletet követel), és nincsenek egyértelmű katonai sikerek, annak számos következménye lesz. A “koalíció” szétmállik, de főként a szaudi és pakisztáni támogatás mértéke fog csökkenni. “Békemozgalom” fog kibontakozni Amerikában, később szélesebb körben a nyugati világban, végül mindenütt másutt is.

De ami talán a Bush-kormányzat számára a legrosszabb: saját magát emésztheti fel ezáltal. A B verzió hívei egyre hangosabban kritizálják majd az A változat híveit. Ki tudja, ki fog ekkor lemondani? És ez a fejlemény Bush elnök részére nem jönne jól politikailag. És ha ráadásul puccsok következtében egy-két közel-keleti országban kevésbé Amerika-barát kormányok kerülnének hatalomra, ez még továbbrontaná a helyzetet. És ha, mondjuk, további frontokon (nemcsak az Izrael—Palesztina, hanem az észak-ír, vagy indonéz, vagy ki tudja, milyen konfliktusokban) eszkalálódik az erőszak, tarthatatlanná válik a nézet, miszerint Bin Laden a világ páratlanul leggonoszabb “terroristája”.

Mindez persze kiábrándító perspektíva az Egyesült Államok kormánya szemszögéből. A B változat támogatói azt fogják mondani, hogy szó sincs szükségszerűségről. Nemcsak a B lehetőséget fogják sürgetni, de abból is a célszerűbb megoldást, például nukleáris fegyverek használatát vagy ehhez hasonlót. Ez nem elképzelhetetlen. Ha végrehajtják, az drámai módon az USA politikai elszigetelődését vonhatja maga után. Másfelől Amerika kevesebb diplomáciai támogatást fog élvezni még annál is, mintha kitart az A verzió mellett, és nem sikerül neki Bin Ladent eltüntetni.

Az Egyesült Államok most nagyon nagy kockázatot vállalt. A Szovjetunió összeomlása után elhitette önmagával, hogy valóságos szuperhatalom, amelynek semmiféle erő sem állhat az útjába. Tévesen ennek bizonyítékaként értelmezte nagyon is korlátos győzelmét mind az Öböl-háború, mind Koszovó után. Most aztán lehet, hogy azzal kell szembesülnie, hogy ez nem igaz. Ha pedig nem szembesül ezzel, akkor alapjaiban kell átértékelnie viszonyát a külvilághoz. Bin Laden azt állítja, hogy ő az iszlám világot tartósan és folyamatosan érő sérelmek miatt tiltakozik. Olyan új világot jövendöl, melyben közülünk csak nagyon kevesen találnák meg a helyüket, vagy amit alig néhányan minősítenének élhetőnek. Egyáltalán nem lenne jobb, mint a mai világ, még a muzulmánoknak sem. Ám Bin Laden amellett, hogy okos, ideológiailag elkötelezett ember is, aki nagy hasznot húz a hanyatló amerikai hegemónia strukturális gyengeségeiből. És azt egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy az Egyesült Államok kormányai (akár Bush, vagy korábban Clinton) ugyanolyan jól felismerték a geopolitikai realitásokat, mint ő és az al-Keida. Háborúban és diplomáciában nincs helye önámításnak.

Immanuel Wallerstein

Copyright Immanuel Wallerstein. Minden jog fenntartva. Engedélyezett a szöveg internetes letöltése, elektronikus úton vagy e-mailben történő továbbítása, és nem kereskedelmi célú internetes site-okon való megjelenítése, amennyiben a szöveg érintetlen marad, és a copyrightot megfelelően feltüntetik. A szöveg idegen nyelvre való fordításához, nyomtatásban és/vagy más formában történő megjelenéséhez, beleértve a kereskedelmi internetes lapokat és kivonat megjelentetését, a szerző engedélye szükséges. Cím: iwaller@binghamton.edu; fax: 1-607-777-4315

Ezek a kéthetente kommentárok a világ mindenkori eseményeit hivatottak kísérni előretekintően, és nem a közvetlen, rövid távú hatások szempontjából.

Fernand Braudel Center Home page